Assisi zarándokút A zarándokút állomásai

"Ferenc, Ferenc, menj és javítsd meg a házamat, mert látod, hogy romokba dől."

Link: Assisi Szent Ferenc élete és munkássága

Via Francigena - A zarándokút története

A keresztény zarándoklat a Krisztus követőknek abból az igényéből fakadt, hogy jobban megismerjék és tiszteljék azokat a helyeket, ahol az Üdvözítő élt, tanított és meghalt, hogy ezáltal jobban megértsék, és újból átéljék azokat az eseményeket, amelyekről az evangélium illetve a szent hagyomány útján szereztek tudomást. Később a tisztelet kiterjedt az Apostolokra és ereklyéikre, majd a vértanúkra végül mindenkire, akik életszentség, illetve a keresztény erények hősies gyakorlása hírében hunytak el.

Napjainkban a zarándoklatot, amely vallási igénnyel született, történelmi, művészeti, természetbarát szempontok egészítik ki illetve pusztán annak az öröme, hogy együtt haladunk előre, leküzdve az út nehézségeit.

A Via Francigena egy, az angliai Canterbury-től induló zarándokút, amely az itáliai városokat az Alpokon túli területekkel, a mai Franciaország, illetve az egész Frank birodalom térségével kapcsolta össze.

Nagy Konstantin császár 313-ban hozott milánói ediktuma [1] után, amely szabad vallásgyakorlatot biztosított a keresztények számára, a Via Francigena nagyobb jelentőségre tesz szert. Az első dokumentum, amely az út állomásait megemlíti, 990-ből származik, és Canterbury érseke, a „komoly” jelzővel illetett Sigeric [2] nevéhez fűződik. A főpásztor Canterburyből elzarándokolt Rómába, hogy XV. János pápa kezéből vegye át a Péter utódjával való egységet jelképező palliumot [3]. Hazájába visszatérve felsorolta zarándoklata egyes állomásait.

Kezdetben, a XI. sz. közepétől olyan lelkek járták végig az utat, akik "Elveszett Mennyei Otthonukat" szerették volna újra megtalálni. A zarándokút a középkorban egyre nagyobb jelentőséget kapott. A zarándokok többnyire gyalog (vezeklés céljából) tették meg az utat, naponta mintegy 20-25 km-t haladva a cél felé, alapvetően azon eltökélt szándéktól vezérelve, hogy eljussanak a Katolikus Egyház bölcsőjébe. A középkorban három fő fontosságú zarándokhely létezett. Elsőként Róma, Szent Péter és Szent Pál mártíromságának helyszíne; Santiago de Compostela, Szent Jakab apostol nyugvóhelye; és természetesen Jeruzsálem, a "Szentföldön". A keresztények csoportokban utaztak magukon viselve zarándoklatuk jelképét (fésűskagylót Santiago de Compostela-ba, keresztet Jeruzsálembe, és kulcsot Rómába tartó útjuk során). Az útvonalak mentén virágzott a kereskedelem.

1985-ben Giovanni Caselli firenzei grafikus és művelődéstörténész tárta fel ismét az útvonalat az első (Sigeric érsek által) lejegyzett zarándoklat írásbeli emlékei alapján. Az útvonal nem volt állandó, több különálló útvonal is létezett, melyek évszázadról évszázadra változtak, a kereskedelmi, utazási lehetőségektől, a zarándokok igényeitől, az évszakoktól és az aktuális politikai helyzettől, illetve a különböző szentek ereklyéinek tartózkodási helyétől függően. Ennek megfelelően, a római utaktól eltérően a Via Francigena inkább apátságokat érintett, mint nagyobb városokat.

Napjainkban a zarándokok Sigeric lábnyomait követik Rómáig, gyalog, lóháton, vagy kerékpáron, de számuk nagyságrendekkel alacsonyabb, mint a Santiago de Compostella-ba induló zarándokok tömege. Ennek megfelelően az útvonalon jóval kevesebb a vándorok számára fentartott szállás és egyéb lehetőség, akik ennek okán sátorban, vagy olcsóbb panziókban szállásolják el magukat éjjelente.

1994-ben az Európa Tanács az utat Európai Kultúrális Úttá nyilvánította. 2007-ben 27 kerékpáros járta végig a távot 16 nap alatt jótékonysági és figyelemfelkeltő céllal. 2009-ben az olasz kormány projektet tűzött ki az út olaszországi szakaszának felkarolására, amely nem csupán spirituális és vallási értelemben vett támogatást, de építészeti, kulturális, történeti aspektusokat is érint. A kezdeményezést támogatta a Toszkán tartomány is, ahol majd 400 km-en keresztül vezet az út.

A nagyjából 80 szakaszból álló út teljes hossza kb. 1700 km. Az út főbb állomásai: Canterbury, Calais, Bruay, Arras, Reims, Châlons-sur-Marne, Bar-sur-Aube, Besançon, Pontarlier, Losanna, Gran San Bernardo, Aosta, Ivrea, Santhià, Vercelli, Pavia (alternatív útvonal Bobbio felé), Piacenza, Fiorenzuola d'Arda, Fidenza, (alternatív útvonal Parma felé), Fornovo di Taro, Pontremoli, Aulla, Luni, Lucca, Porcari, Altopascio, San Genesio, San Gimignano, Siena, San Quirico d'Orcia, Bolsena, Viterbo, Sutri, Roma.

[1] A Milánói ediktum, melyet I. Constantinus (I. (Nagy) Konstantin) nyugati és uralkodótársa, Licinius keleti császár adott ki, engedélyezi minden ember, így a keresztények számára is a szabad vallásgyakorlást.

Konstantin és Licinius 313-ban Milánóban találkozott, ahol megünnepelték Licinius házasságkötését Konstantin húgával. Ekkor tárgyaltak a keresztényekkel szembeni politikájukról. Ezután Konstantin rendeleteket küldött a tartományok kormányzóinak a keresztényekre vonatkozóan, Licinius pedig, miután legyőzte Maximinust Nikomédiában, császár székhelyén kifüggesztette a rendeletet 313. június 13-án.

A rendelet hatására a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatérhettek otthonaikba, az elkobzott javak eredeti tulajdonosukhoz visszakerültek.

Ezt megelőzően 311-ben Galerius császár Nikomédiában a halálos ágyán már kiadott egy rendeletet, mely a keresztények számára jogokat biztosított. Így a milánói rendelet már az ebben adott jogoknak a megerősítése és kibővítése.

Mindkét türelmi rendelet latin szövegét Lactantius örökítette át De mortibus persecutorum című munkájában. Caesareai Eusebius Egyháztörténetében hozza ezeknek görög fordítását (VIII, 15 és X, 5).

Egy részlet a rendeletből: Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.

[2] "Komoly" Sigeric (950? – 994. október 28.) Canterbury érseke 990-994 között. A Rómából Canterbury-be való visszatérését egy kéziratban doumentálta (British Library, ms. Cotton Tiberius B.v., folios 34 et 35). Az útvonalra vonatkozó latin nyelvű szövegrész és a leírás alapján rekonstruált útvonal megtalálható olasz nyelven az Itinerario di Sigerico oldalon.

[3] A pallium az öltözék időben változó, mind szakrálisabb jelentésű és mind szimbolikusabb darabja. VI. Pál pápa 1978-ban kelt „De sacro Pallio” motu proprio rendelkezése óta csak az érsekek hivatali jelvénye; korábban más főpapok is viselték. A kifejezés szó eredete bizonytalan, de kétségtelenül összefügg a palla szóval. Ez a jele annak a lelki hatalomnak, amit a pápa átad az érseknek, mint helyettesének az egyházkerületben.

Home